Marci menni Barcelona

Pénteken még a nagypénteki körmenet volt a top program a fekete klu-klux-klánosnak öltözött szerzetesekkel, tegnapra azonban mindenki túltette magát rajta, és a legmenőbb húsvéti utcai programra koncentrált: az össznépi párnacsatára a főtéren. A dolognak számos pikáns pillanata van:

- Fegyverkezés: amikor még messze a helyszíntől, a külvárosban gyilkos-pszichopata pillantásokat váltasz ismeretlen párnásokkal, és fenyegetően meglóbálod a pihepuha alvópárnádat, mint egy láncfűrészt, mert mindketten tudjátok, hogy egy helyre igyekeztek.

- A fronton: a párnás hadosztály csakis hátulról, csakis fejre támad, és utána egyből megfutamodik. Mondani sem kell, hogy itt mindenki magányos farkas, a mindenki mindenki ellen elv uralkodik. A multikulturális élet-halál harcban korra, nemre, rasszra és IQ-különbségre való tekintet nélkül megy a bunyó (utóbbi azért nem számít, mert mindenki közmegegyezés-szerűen óvodássá fokozza le magát), egy idő után a tömegben igazi hálószoba-hangulat harapódzik el, az ehhez szükséges oroszlán- és hónaljszaggal együtt, amik az efféle hadviselés mustárgázai.

- Oszlás: mikorra már mindenki jól kiverte magát, már igazából mindegy is, mert a párnák is szétoszlottak, így a résztvevőknek sem marad más választásuk. Ilyenkor jelennek meg a hullarablók, akik a tollrengetegben elhagyott pénztárcát, zsebből kiugrált mobiltelefont vadásznak, esetleg kegyesen magukhoz veszik a könnyebben sérült harci eszközöket, amiket gazdájuk sorsukra hagyott.

A végén egyfajta critical mass-os fricskaként minden párna repül egyet az ég felé.

Szóval az egész bazi szórakoztató, főleg, amikor ismerős bajtársra leszel figyelmes egy párnasuhintásnyira. És nem utolsó sorban remekül le lehet vele vezetni a sok fölös energiát.

Jelentem, a tavaszt kihagytuk, itt már nyár van, és én természetesen nem az ablaktalan szobában várom, hogy a szakdoga a magáévá tegyen, hanem szerteszéjjel sétafikálom a belem. Április elsején végre úgy éreztem, felkészültem a Sagrada Família befogadására is, szóval itt van eleven valójában. Sokan sokféleképpen meséltek már róla (ld. Carles - "Ki nem állhatom!"), de azért szemtől szembe kerülni vele mégiscsak elég maradandó élmény volt. Szinte hihetetlen, hogy mit keres pont itt, a négy-ötemeletes házak között egy ilyen bengaállat templom, ráadásul ilyen kivitelben. Valami tisztelettel vegyes félelem van ilyenkor az emberben. És nem mer neki hátat fordítani. A belső részeket most nem kebeleztem be, egyrészt mert állítólag nem éri meg érte kipengetni a tíz eurót, másrészt ha mégis egyszer kedvem lesz hozzá, legyen miért visszajönni megint.

Ezen kívül nem tudom elhinni, hogy az itt lakók hozzá tudtak szokni, hogy ez itt áll a szomszédban, de persze nyilván én is hasonlóképpen viszonyulnék az otthoni gázgyárhoz, még ha a világörökség része is lenne. Ahogy hallom, az itteniek már unják, és való igaz, az ipari mennyiségű retkes turista (köztük én is) nem könnyíti meg a szeretetteljes viszony ápolását ezzel a gyakorlatilag 128 éve építési területként funkcionáló izével.

A képek közt meg még vannak katalán pofák, vasalóház és Tibidabo is, ha valakinek ez nem lenne elég.

Asszem nem mondok újat azzal senkinek, hogy itt Barcelonában nem csak spanyolul csacsognak a népek, én meg nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy legalább minimális érdeklődést ne mutassak a katalán iránt, ha már egyszer itt hivatalos (értsd: folyton szembejön az utcán, a bótban meg a bárokban), és mellesleg az EU legtöbb beszélőjével rendelkező olyan nyelve, ami nem államnyelv (mára már csaknem annyian beszélik, mint a magyart).

Az egyetem pedig teljesen magáénak érzi azt a mentalitást, hogy a katalánt márpedig terjeszteni kell (valószínűleg a sok évtizedes elnyomást megtorlandó), így ingyen nyelvkurzusokat tolnak minden külföldi feneke alá minden elképzelhető szinten. Közepesen lelkes nyelvtanulási szándékaimnak pedig ez pont kapóra jött, és bár minden órám spanyolul van, az egyik tárgyra arról kell nyelvészeti tanulmányt írni majd, hogy milyen mértékben hat a katalánhasználat a spanyolra errefelé, szóval ebből a szempontból nem elhanyagolható gyakorlati haszna is lesz legalább alapfokon "ugatni".

A negyven órás bevezető kurzus heti négy órát vesz el az életemből, és a nyelv  önfeledt élvezetéhez mindössze a tíz metrómegállónyira lévő másik kampuszra kell átkolbászolni. Az órákat egy kissé dinka ötvenes nő tartja, már az első pillanatban tudtuk, hogy nem a poroszos fegyelmezése vagy az összeszedett, logikus nyelvtanítási módszerei miatt fogjuk szeretni, dehát ingyenes a kurzus, a spanyolok meg lazák. A nőci néha benyom egy-két katalán Bruce Springsteen-átdolgozást a youtube-ról, és lefordítjuk a szövegét, máskor a kortárs művészeti múzeum kiállításait elemzi, néha meg sutyiban szendvicseket hozat magának a szolgálatkész olaszokkal a szemközti büféből. Az óra elején egy laza mozdulattal lapjával lefelé a tanári asztalra borítja a síkképernyőt, hogy mindenkit jól lásson. Az órához egy 8 euróba fájó fénymásolt jegyzet is tartozik, ami nyelvkönyvnek gagyi, de egy minimál tudáshoz azért hozzásegít. Az órák elengedhetetlen tartozéka a '70-es években, Szeszélyes évszakok-stílusban készült nyelvtanító kabaréjelenetek lelkes befogadása.

A kurzuson kábé huszan osztozunk a katalán gyönyöreiben, a világ minden tájáról, szóval a hangulat igencsak multikulti. Vannak koreai származású amerikaiak, németek, franciák, mexikóiak, chileiek, nicaraguaiak, de a legnagyobb számban az olasz kontingens képviselteti magát, ami nagyban meg is határozza az óra jellegét. Bárki bármit mond, őket a világon senki nem tudja überelni, ha hangulatteremtésről van szó. Nem restek például "gyere ide, Buksi"-füttyentéssel magukhoz hívni a tanerőt, mikor az éppen rájuk bízta számítástechnikai problémáinak azonnali megoldását (pl. hogy kell lejjebb görgetni a wordben), de közben elkóricált a terem másik felébe. Rajtuk kívül meg itt van Massi is, az itteni legjobb cimborám, aki egy algériai származású francia srác, és feltűnő hasonlóságokat mutat megjelenésében és stílusában az ifjú Galla Miklóssal, de ennek ellenére hatalmas arc.

Az oktatás kizárólag katalánul folyik, ami sokszor vicces, mert bár a megértéssel alapjáraton nincs probléma a spanyol ismeretében, a nőci néha kicsit túlmelegszik, és olyan fordulatokat használ, amiket nem hogy egy kezdő, de talán még ő sem ért teljesen. A spanyol mint nyelv teljes kirekesztéséhez hozzátartozik, hogy ha kérdés van, az is csak angolul, vagy ha minden kötél szakad, az ember saját anyanyelvén tehető fel, hiszen a tanné konyhanyelvi szinten eldumálgat mindenkivel franciául és olaszul is. Ebből a szempontból ciki, hogy a csoport összetételéből adódó nagyszámú olasz kérdésre adott olasz választól az emberek java része nem lesz okosabb, a latin-amerikaiak meg külön megszívják, mert ők meg sokszor angolul sem tudnak, a spanyol meg tabu. Na jó, néha azért összeszorított foggal, de a néni elmondja a spanyol megfelelőket is, de azért mindenki tudja, minek hol a helye.

A nyelv egyébként érdekes, noha megérteni még mindig jobban megy, mint beszélni, pláne hogy a kiejtési szabályok még mindig nem lettek teljesen letisztázva, de a hangulat miatt megéri eljárni ezekre az órákra (meg a hozzájuk kötődő kocsmázásokra), ráadásul mindenkinek be kell majd mutatnia a saját országát a jól ismert póverpoint-kiselőadások segítségével, szóval lesz itt még sok kultúrizgalom. Pláne, hogy szinte mindig előkerül pár magyar vonatkozás is, például Sárközy vagy Cicciolina képében, melyeket meglepő módon sosem én hozok fel.

Persze valahol azt is sajnálom, hogy én kimaradok az otthoni kezdőcsoportos valenciano-élményekből Carlesszel, de majd csak sikerül valahogy kompatibilizálni a kettőt, ha egyszer hazaérek.

Hála szuper indiai programszervezőnknek, Shaznak, aki főállásban szervezi halomra az erasmus-programokat itt Barcelonában, a múlt pénteken lehetőség volt pofátlanul olcsó áron átruccanni Valenciába egy egyéjszakás kalandra, ugyanis odaát pont most zajlott a közmegítélés szerint és szerintem is egyaránt kihagyhatatlan Las fallas. Ez a József-napi buli elég egyedi módon hozza meg a meleget, az elhivatott tűzoltók és megélhetési piromániások nagy örömére.

A várost ilyenkor cirka egy hétre teletömik faalapra ácsolt, hatalmas, kartonból gyártott groteszk, szarkasztik-szürreál stílusban készült bábukkal, amik a lehető legkülönfélébb módon gúnyolják ki a társadalmat, a közszereplőket vagy a globalizációt. A skála elég széles: Chaplintől a terhes Hófehérkén át megjelenik Sárközy, a Supermannek öltöztetett Obama, Cristiano Ronaldo és Zapatero is (nyilván én pont nem a legérdekesebbeket találtam meg, de nézzétek el, a rendelkezésre álló órák kevesen voltak, a bábuk meg 700-nál is többen).

De a lényeg, hogy az önszerveződő fallera-körök egész éves munkáit, amiknek a költsége  egyenként sokszor potom 700 ezer euróra rúg, 19-én éjfélkor rituálisan felgyújtják, amolyan tavaszköszöntő megújulás-jelleggel (=> a mi kisze-bábus hagyományunk távoli, puccosabb rokona). További magyarázat, hogy San José, azaz József, az ácsok védőszentjének napján régen az ácsok az egész évben felgyülemlett maradékokat "indítsunk tiszta lappal és műhellyel"-alapon szintén elégették, de valószínűleg arra gondoltak legkevésbé, hogy ez a kis pedantéria egyszer majd turista-vonzó eseménnyé növi ki magát.

Pedig de.

Szóval Shaz glédába állított tíz buszt, melyek közel hatszáz barcelonai erazmistával megtöltve (igen, bazi sokan vagyunk, és ezek még csak azok, akiket érdekelt a dolog) közel hat óra alatt lezötyögtek a part mentén Valenciáig, de ebbe az indokolatlanul hosszú pisiszüneteket is bele kell számolni a lehúzós autópályás étteremben. Valencia annyiban különbözik Barcelonától, hogy minden fehérebb, valamint érthetetlen módon hidakat építettek oda is, ahol nincs is víz. Mindenesetre egy-két nagyon tuti épületnek hála  (ld. feljebb a képeken - City of Arts and Sciences, kb. a helyi csodák palotája) már a megérkezés pillanatában mindenki egyből azonnal ide akart költözni. Fontos pillanat volt még az árban benne foglalt ingyenes pia, azaz Don Simón sangría / bor (Dankó Pista helyi verzióját tessék elképzelni) / pezsgő felnyalábolása. Az ingyenszesz-osztáson tapasztalt tülekedést semmi eddigi élményemhez nem tudom hasonlítani, ezt így kell kipróbálni. A végén az is kiderült, hogy nem volt elég üveg mindenkinek, ugyanis pár élelmes valenciai tiplihuszár is többször beállt a sorba.

Sajnos összesen hét órát töltöttünk csak a városban, amibe így csak a legszükségesebb és leglátványosabb szájtszíing-elemek fértek bele. Ezek közé kell érteni többek között a féktelen paella- és tintahalasszendvics-zabálást és horchata-ivászatot, valenciás kockás sálak beszerzését (amik leginkább a Fakanál kifőzde abroszainak fallas-logós remake-jei),  és a mindenféle összetételben való fotózkodást a helyi arcokkal, legyenek azok bábuk, népviseletes szukák vagy tűzoltók. Tanúja voltam ezen kívül annak is, hogyan hálóznak be kiskorú spanyol fiúk egy néger amerikai tanárnőt ("Yo i love you"), a szláv szekciónak hála pedig megtanultam, miután az illetékes nemzet hölgytagjai abba bírták hagyni a röhögést, hogy a pongyola kiejtéssel kiejtett "súr" (az I'm sure kifejezésben) lengyelül faszt jelent. Ezek után az "I'm pretty sure" mondat hatásairól nem is beszélnék. 

Amúgy az egész éjszakának tiszta újév-hangulata volt, karácsonyi díszekre hajazó világítós táblákkal, petárdázós tinédzserekkel, pirózó kölykökkel és hatalmas mennyiségű szeméttel. Plusz az oly sajátos népünnepély-hangulat sem hiányzott, minden kereszteződésben, ahol voltak bábuk, megjelentek a menetrendszerű bográcspaellások, villódzósszirszar-árusok és nemzetközi kocsmatöltelékek.

Éjfélkor aztán megkezdődött a fő attrakció, a bábuégetés. Minden figurát jól telehintenek petárdafűzérekkel, melyeket aztán egy jól öltözött helyi széplány robbant be távolról, fellőnek pár tűzijátékot, és hadd szóljon. Előzőleg a tűzoltók a környező tereptárgyakat jól lelocsolják (beleértve a közönséget is), és tényleg félelmetes, hogy az a jó sok kilódzsúl energia csak azt emészti fel, amit fel kell. Amúgy ez a tűzoltóknak is jó buli a jelek szerint, ugyanis "munka közben" előszeretettel fényképezték ők is a nézőket meg egymást. A lángok hamar szétkapják a szobrokat, az ácsolt faszerkezetek általában tovább égnek. A legjobb részeknél, amikor pl. a szobrok arca vagy a női szobrok fedetlen keblei válnak a lángok martalékává, a közönség artikulálatlan, nem túl emberszabású üvöltéssel ad hangot "elkeseredettségének". A bábuk egyébként úgy vannak kitalálva, hogy minél több kiálló részük legyen (és nem, még mindig nem los fallos a nevük), amik az égetés alatt jó fotótémát szolgáltatnak, mert egy tűzből kinyúló kéz, láb, vagy politikus feje igen érdekes látvány.

Mivel nem lenne poén, ha minden bábut egyszerre gyújtanának fel, ezért szép sorban végig lehetett vonulni az egyes helyszíneken és melegedni egy kicsit, kb. 10 percenként új és új kereszteződésekben gyújtottak be. Minden évben van egy győztes falla is, amit a Fallas múzeumban őriznek meg és kivételesen nem gyújtják föl. A végére hagyták a legnagyobbat a főtéren, amit viszont mi már nem láttunk, mert több háztömbnyi körzetben képtelenség volt megközelíteni a tömegtől, de a tűzijáték és a füst még a buszból is látszott, amikor leléptünk.

Fent egy kis ízelítő képekben (az érintetteknek játék: melyik figura mutat kísérteties hasonlóságot K. "Nyuszi" Károly érdi lakossal?), de ha rácuppantatok a témára, a neten sok-sok kép van még a többi báburól, például itt.

Ha véletlenül erre jár valaki, ne hagyja ki!

amikor ma a Realt a Lyon kiverte a BL-ből, itt Barcelonában minden szurkoló  kollektív  sporttársias maszturbálásba kezdett, ahogy lefújták a meccset, beindult a dudaszó és tűzijáték. Persze ebben közrejátszik az is, hogy a 3-as csatornán (ami a katalán tévé) ingyen közvetítik a konkurens meccseket, a barcásokért fizetni kell, de a lényeg a vegytiszta káröröm.

Félix szerint itt a világvége, és nem (csak) azért, mert Sandra Bullock nyerte az Oscar-díjat, hanem mert ma dél és este hat között folyamatosan havazott, ami a Pireneusokban még elmegy, sőt, de itt a tengerszinten igencsak ritkaság. Az öregek szerint utoljára 2004-ben havazott öt percig, legalábbis ha masszív, tökös hópelyhekre gondolunk. Ami viszont ma itt volt, az simán elment volna egy egészséges magyar hóviharnak is. Megnyugtatásul, itt is egyből meghalt a közlekedés.

Természetesen a havazás Katalónia zordabb részein megszokott, de még ott sem adódik minden télen településelzárásnyi hótakaró, itt a városban pedig egyszerűen mindenki kikészült. Nyilván egyből elmentem katasztrófaturistáskodni egyet a környéken, az emberek arca mindent megért, végülis érthető, hiszen az év 90%-ában napsütötte városképet fehérben látni valóban sokkoló lehet. Egész otthon éreztem magam. Sajnos a tenger messze volt, és odáig nem merészkedtem el, nehogy télikabát híján lefagyjanak a kiálló részeim, pedig jól nézett ki, pont így. Az én képeim még a lájtosabb, kezdeti állapotot örökítették meg.

Az is kiderült, hogy ilyenkor előnyös barcelonai iskolás klambónak lenni, mert ahogy leesett a hó, egyből bezárták az iskolákat, hogy a szerencsétlen gyerek egyszer az életében hadd hógolyózhasson egy jót. Pozitívum továbbá, hogy a szociolingvisztika tanárnő emailben közölte, hogy ő bizony holnap a világért sem kényszerít senkit, hogy beverekedje magát az egyetemre, tehát hószünet is van. Nem fogadtam volna erre nagy összegben, amikor beikszeltem a várost a jelentkezéskor.

Persze nekem ez jópofának tűnhet (felnőtt emberek ugrálva fürdetik egymást, fényképeznek illetve felhívják az összes távoli rokont menőzni), de azért elég sok gond is van belőle, sokan az utakon ragadtak a kocsijukban hazafelé, a városban szükségállapotot hirdettek, a buszok nem járnak, a forgalmat rendőrök irányítják. Összesen kábé 10-15 centi hó hullott, ami meg is maradt jó sokáig, most már inkább a latyak-fázist tapossuk.

És még kritizálták a várost, hogy téli olimpiát akar rendezni 2022-ben, hát nesztek.

Azután, hogy ma láttam egy apácát turházni, nem gondoltam, hogy érhet ennél speciálisabb élmény, és de: kiderült, hogy minden március 3-án hatalmas felvonulást tartanak a kerületben, ahol lakom (Gracia), mégpedig egy Medir nevű ókori parasztra emlékezve, aki farmerből lett szentté, amikor a rómaiak megölték kereszténysége miatt, egész pontosan 303-ban. Ilyenkor a Gracia-beli lovas, dobos, rezesbandás és egyéb kommunák összegyűlnek, felvonulást tartanak, jófejekednek egyet a helyiekkel, és tonnaszám szórják a savanyúcukrot a tömegbe, ahogyan annak idején Sant Medir is szórhatta a lóbabot.

Igaz, hogy esett, de az élelmes spanyolok egy kis ingyen édességért mindent beáldoznak,  főleg a gyerekek és az öregasszonyok, akik ijesztő harci kiáltásokkal rohamozzák meg a feldíszített kamionokat, és kalapba, szatyorba, alsógatyába, felfordított esernyőbe gyűjtik a mannát, aztán ölre mennek minden egyes szemért. Megfigyelésem szerint az a legmenőbb, akinek sikerül az édességhierarchiában felsőbb lépcsőfokon elhelyezkedő, a 90-es éveket idéző "cumikat" elkapdosni, de azért nagyon szép katalán kifejezésekkel kell könyörögni. Ha a kamionokon utazók az utcán ismerőst látnak, a szőnyegbombázás-szerű cukorcunami elkerülhetetlenül utoléri az illetőt.

Megint csak azt tudom mondani, ilyen kell otthonra is, noha kétlem, hogy mi magyarok ugyanolyan vigyorgó fejjel reagálnánk le, ha pofánrepítenének minket egy zsák keménycukorral az utcán munkába menet, mint a spanyol kollégák.

Mint minden vasárnap, most is azzal az igen életerős elhatározással keltem fel, hogy megnézem, hogy járják itt a helyiek, ugyanis az útikönyv szerint a magukat táncoslábúnak érző katalánok (és a hozzájuk csapódó hesszelő német turisztok) minden vasárnap délben a katedrális előtti téren tanyáznak és sardanáznak egyet. Olyan tánc ez kábé, mint a moldvai, csak kicsit stájeresebb a látott videók alapján, bár ettől még érdekelne. Eddig egyszer sem sikerült felkelnem időben, most igen, sőt a templomig is eltaláltam. Viszont sehun semmi. A surmó útikönyv rituális elégetése helyett mégis inkább belevetettem magam a gótikus negyedbe, miért ne alapon.

A képek között fészkelő ludak a katedrális kerengőjéhez tartoznak, ahol azért tartanak belőlük tizenhármat, mert a város egyik védőszentje, Szent Eulália ennyi évesen halt mártírhalált. A hatalmas presztízsű madarak mellett a főszerep sárkányölő Szent Györgyé, a másik védőszenté, errefelé barátian csak Jordi.

Szóval sardana nem volt, ellenben egy sokkal aktuálisabb és egyedülállóbb eseménybe mégis sikerült belecsöppenni: a most megújítandó bevándorlási törvény elleni tüntetésbe. Mint kiderült, tavaly ősszel 11 muzulmán bolttulajdonost őrizetbe vettek a Raval kerületben (az az itteni nyócker), mert állítólag közösen akarták felrobbantani a metróhálózatot. A bevándorlók ezt tagadják, és mivel ezen a hétvégén errefelé több országban is tüntettek ill. éhségsztrájkoltak a bevándorlók jogaiért, hát itt is. Amellett, hogy azt követelték, hogy a törvény monnyon le, meglepően erős fellépésűek és szimpatikusak voltak, személyeskedéstől és gyurcsányozástól mentesek, és nem volt tömegoszlatás sem. Ide persze nem álltak be a német turisták, pedig a Fuera la ley de extranjería! még nekik is ment volna. (A Don Quijote szerű Why work?-arc a képek között minden látszat ellenére egy külön anarchista bizniszt képvisel.)

(Mellesleg aláfestőnek ajánlom ezt. Meg amúgy is.)

Ahogy lecsitult a hangulat, mindenki ment a dolgára, ami a legtöbbeknek a strandon való punnyadást jelentette. A helyiek rögtönzött homokszoborépítő-versennyel igyekeztek lenyűgözni a plebset, és amíg Holdkóros Tonnyó helyi néger megfelelői a háttérben ténykedtek, a homoktalan részen már térzene burjánzott jóféle észak-európai kacatdzsesszel. És még csak ezután mentem erasmus-találkozóra, de arról majd holnap, vagy ha ma olvasod, akkor ma.

Kénytelen leszek szortírozni, hogy mindennek jusson hely, szóval ez lesz itt a "hazai" dimenzió most, felteszem mindenkit érdekel. Félixnek meghosszabbították az amúgy is ideiglenes letelepedési engedélyét, ennek örömére kubai stílusban vacsoráztunk:a vagdalt húsba dózerolt krumpliból lesz a picadillo a la habanera, és nem azért, mert közben Carmen-betétdalokat énekel a séf, hanem mert odahaza a húsban nem túl gazdag havannaiak így próbálták vizuálisan feltupírozni a kaját. Kevés sikerrel, teszem hozzá. A portásnők is megvannak, amikor épp nem egymás haját festik, amit a múltkor is sikerült kifognom, nagyon készségesen segítenek bárminemű probléma esetén. Néha Vivaldit bömböltetnek a lépcsőházban, de csak a viharos részt, mert az olyan megnyugtató, amikor elmúlik.

A hétvégén beköltözőshow volt, Virginia elhagyta a fedélzetet, helyette érkezett Luigi, az olasz joggyakornok, aki valamilyen ismeretlen oknál fogva mégis képes olasz létére a spanyoloknak jogi tanácsokat nyújtani (és nem, nem a Szupermárió Inc.-nél dolgozik). Továbbá jött vele egy hatalmas fej karfiol, és az is kiderült, hogy mint minden olasz, nem veti meg a tuccot és nem tud nyakkendőt kötni.

Mivel péntek dél óta tavasz van, úgy gondoltam, egy kiló kenyér társaságában bejárom a Güell-parkot, ami itt van a szomszédban, tényleg tetszetős, bár valóban mindenkit itt esz a fene, ha épp nincs zuhé vagy Barca-meccs. Talán majd lesznek képek is, de lehet hogy kivárom velük a napsütést.

A hétvége másik szétnézős eseménye a konkurens egyetemen, az Universitat Autónoma de Barcelonán történő ipari kémkedés volt. Ezt egy külön egyetemvárosként kell elképzelni, amit csak a helyi HÉV-vel (FGC - mindenki szabadon helyettesítsen be magánhangzókat) lehet megközelíteni és ami hagyományosan az antifrankóista nézeteket valló egyedek fellegváraként terül el a várostól messze, a Tibidabo kevésbé napsütötte oldalán. Azért ott, mert itt könnyű volt bekeríteni őket, ha felkelésre került volna sor, de mivel minden mozdítható dolgot eleve a földbe csavaroztak, még egy nyomorult barikádot se lehetett volna felhúzni semmiből és így nem került. Mellesleg kb. ugyanazok a benyomások értek, mint Petit Madridban (igényes betonbunkerek, piercinges csajok), kevesebb politikai graffitivel, de több bologna-fikázóval. További megrendítő élmény volt (belterjes rész jön, a nem spanyolosok becsukhatják a szemüket), amikor filológusceleb-vadászatra indultam, ugyanis a névtáblák tanúsága szerint itt tanít többek közt a színházkritika Menendez Pidalja, Francisco Rico, a helyiek szerint ősbunkó Carme Riera (aki az előbbivel szintén fasírtban van) és a közönségkedvenc José Manuel Blecua Perdices, Alcina barátunk örök sanchópanzája.

Megtanultam ananászt kopasztani, és azt is, hogy a mai spanyolban hetvenöt kifejezés létezik arra, hogy lógni az óráról.

Ma metrózni kényszerültem, ami így magában nem is lett volna karmikus, ha fell nem száll félúton egy pocakos, svájci sapkás tangóharmónikás fószer egy indokolatlan méretű hangszóróval, és rá nem zendít tuccos alappal az Azok a szép napok c. örökzöldre (illetve csak a dallamára), amivel egyből autentik önök kérték-hangulatot varázsolt a kocsiba. Az ikonizálódás útjára lépő Romkertes Nénire persze köröket vert, mondanom sem kell. Persze rá kellett döbbennem, hogy a fenti opusz valójában világsláger és a jelek szerint a hazai Harangozó Teri-verzióval szemben itt turistacsalogató értéke is van. Mivelhogy az emberek tapsoltak, sőt pénzt is adtak neki. El sem merem képzelni, otthon mi lenne, ha valaki a Blahánál bemászna és elkezdené - teszem azt - köcsögdudán játszani az Akácos utat, felteszem lincselés. A pillanatnyi kozmopolita érzést persze hamar lelombozta az, hogy két perc múlva megjelent egy ugyanilyen arc, csak ő a Besame muchót játszotta, a miheztartás végett. Mindenesetre a furulyás ösztöndíjkiegészítéstől ez sem vette el a kedvem, szóval jöhetnek a tippek a tracklistára.

Itthon hihetetlen izgalmak: többek között meg kellett küzdenem egy fagyasztott tőkehallal, valamint az ággyal is, amiből meglepetésszerűen kiugrott két borda (pedig semmi illetlent nem csináltam vele), de szerencsére a fantasztikus életösztöneim egyből orvosolni tudták a problémákat. Félix honosítása is tovább gyűrűzik, sosem hittem volna, hogy ilyennek tanúja leszek majd személyesen, de már az opcionális házastársakat keresi, akiknek hála mégsem kéne illegalitásba vonulnia hét év után.

Kiderült az is, hogy nem csak a furulyával tudom majd képviselni az anyaországot, ugyanis létezik a sulin belül egy intézmény, aminek a keretében lelkesnek mondott katalán fazonok és fazonnők hajlandóak idegenekkel társalogni, amennyiben az megtanítja nekik a saját országa nyelvét. Azt még nem tudni, hogy itt van-e olyan, aki csoportos öngyilkosságot követne el, ha nem tanulhatna meg magyarul, de én bizakodó vagyok. És nyelvi szempontból egzotikus.

Na, a fenti képekért nem fognak szeretni azok, akiket csak a papagájok meg az öregasszonyok fotói tudnának kielégíteni, viszont javaslom mindazoknak, akik építőmérnöknek / művészettörténésznek / kerttervezőnek vallják vagy érzik magukat.  (Bocsi, hogy a képek többsége nem művészi igényű, a helyzet az, hogy a ronda nyálkás Barcelona húmeda hamar kicsapódik a képeken is, az elemek hamar lemerültek, a színek meg majd tavasszal lesznek az igaziak a hozzáértők szerint.)

A témáról: főszerepben az itt modernizmusként dívó szecesszió, meg Gaudí, a stílus legnagyobb celebje, akitől a fenti épület-tracklistán a Kőfejtő illetve a Csontok háza című igazán zúzós darabok szerepelnek. Tudni kell, hogy pár fénykép még tegnap este készült, amikor a ház egyetlen kompatibilis, rózsaszín esernyője alatt felkerekedtem kalandot keresni amolyan Ted Mosby-stílusban, a másik fele meg ma, amikor a Passeig de Grácián mentem haza, ahol hemzsegnek az ilyesfajta épületek. Nem értek hozzá, de ennyi erkélyt én még életemben nem láttam. De most már vonzódom hozzájuk.

A piros kövek a nem kevésbé kimunkált járdán a modernizmus útját jelzik, amiről nekem egyből az jutott eszembe, hogy milyen kár, hogy nem arra vezetnek, amerre én lakom, mivel ez jóval megkönnyítené a hazautat egy-egy jövőbeli jól sikerült kiruccanás után. De nem. (Hozzáteszem, anno egy Routa de Coebáña változatnak is hasznát vettem volna.) Amúgy érdemes kiemelni, hogy a 2000-ben lefektetett alapkőre rávésték az összes város nevét, ahol a modernizmus megfordult, köztük Budapestet és "Keckemét"-et is. Utóbbival kapcsolatban a Cifra-palota ugrik be, de majd Cee kolléga konfirmálja.

A képek vége felé már átmegyünk valódi modernbe, de megjósolom, hogy nem ez volt az utolsó ilyen épületes poszt, mert itt a barcelonai rögvalóságban minden második házban van valami extrém. Mellesleg az uccsó ház az, ahol én is lakom.

Amúgy annak reményében is kerestem fel ezeket a turisztikailag elengedhetetlen helyeket, hátha belefutok az evilági valójukban jelenlétüket még nem éreztető magyar politológuslányokba, akik elméletileg már itt káucsszörfingelnek, de érzem, hogy valahol két zsidótemető között csak összefutunk...

Na, igencsak felpörögtek az események az utóbbi huszonnégy órában, csak győzzem követni. Itthon a mi kis kommunánkban mindenki nyúzott / lázas / csapzott, feltehetően nem csak a vasárnapi Barcelona-vereség miatt, hanem (bár tudom hogy mindenki unja már a retkes időjárást) mert a mostani az év leghidegebb időszaka, és igen, itt is havazott, a népesség nagy százaléka pedig usánkát húz a bukósisak alá.

Még nagyobb hír, hogy Félix nem kapta meg az állampolgárságot, sőt ha nem szerez melót valamilyen oktatási intézménynél minél hamarabb, ki is toloncolhatják, mivel az ittartózkodási engedélye a hét itt töltött éve után sem teszi sokkal spanyolabbá, mint egy igazolt külföldi focistát vagy akár engem. Szóval szívás van. Ellenben jó dolgok is történtek, például Samanthának végérvényesen sikerült megpecsételnie a barátságunkat azzal, hogy rám hagyományozta a barátja kihízott trikóit. Addig sem kell mosni, hála ennek a hízékony Jockeynak (ezért én kérek elnézést).

Órákra is járok, a professzionális hangulat izzóban van, sőt itt is megjelentek az előadásokon a hazai ún. elhagyott tanegység szelleme alfajt idéző 70 pluszos mamzik, bár az itteni bőrkabátos példány jóval elszántabb és szófosóbb személyiség, mint magyar kolléganője. Az órákon elhangzó, számára szimpatikus mondatokat már-már amerikai keresztény gospel-mise stílusban egy-két jól irányzott nyögéssel ("eöhh") nyugtázza, ősbagós hangján ellentmondást nem tűrően hozzászól, sőt esküdni mernék, hogy néha egy-egy büfi is becsusszant. Mindenesetre nagy a liberalizmus, mindenki tegez mindenkit és itt fixen lehet számolni "az óra tizenöt perc múlva kezdődik" szabállyal, ami kimondatlanságában nyeri el igazi fényét.

Sikerült ismét erasmus-arcokba is botlani, megismertem többek közt egy brazil szociálismunkás-lányt, és a katalán nyelvközpont előtti kollektív anyázás  (miért katalánul írják ki a katalán nyelvkurzusokról az infót és tsai) eredményeképpen két német és egy svéd kolleginát. Bizony, itt is nőuralom van. Bár mint kiderült, az általam megszokottal szemben az itteni nők öntudatosabban kezelik az ajtóban előreengedés és hasonszőrű kegyek témakörét, mert ha egy férfiember arra vetemedik, hogy vigye a csomagjukat vagy lesegítse őket a buszról, az már nőiúi büszkeségük lábbal tiprása, és csakis mély megvetést érdemel. A svéd lány neve egyébként nem Ikea (mély felhördülés a közönség soraiban), hanem Furina, ami nem kevésbé vicces, noha lehet hogy odahaza csak egy szimpla Jolán. Bocsi a Jolánoktól.

A katalánról meg majd holnap, amikor tényleg lesz beiratkozás, mert ma elmetróztam a város másik felére, hogy kiderüljön, hogy nem.

Na, nagyjából vége az első oktatási hétnek, bár még kérdéses, hogy holnap bemerészkedek-e egy opcionális, de annál fizetősebb, jófélének ígérkező filmes órára, mivel erős a gyanúm, hogy csak az erasmusosok eurótőgyét akarják méginkább megpumpálni vele. Viszont az első alkalom ingyenes, szóval ezt lehet, hogy pofátlanul kihasználom.

A tanerők között akad laza-poénkodós, buzgómócsing-karótnyelt és helyi kiskirály szaktekintélynéni is (akinek mellesleg a képességei nem terjednek ki arra, hogy ünnepnapra ne hirdessen órát, és ezt a mélyen húsvétbarát közönség nem értékelte túlzottan jól). Az egyéb "személyzettel" viszont jól ki lehet jönni, a könyvtáros csajszi mélyen együttérzett velem ("Milyen nehéz lehet folyton betűznöd ezt a lengyel nevet!"), az erasmus-irodás figurák meg már messziről köszönnek. Igaz, hogy a Metál José által két napja elkevert learning agreement csak ma lett meg, de legalább aláírva. A srác egyébként ma német zászlós honvédkabátban, tegnap meg skótszoknyában nyomult, így egyre valószínűbb, hogy az első napi random norvég metálpóló csak a skandináv napot jelezte. Kíváncsi vagyok, mikor jön a bő gatya illetve a karikás ostor.

Az időjárási palettán a mai új belépő a szél volt, ami nem csak a vernyogó sirályokat hordta be a városba, hanem elegánsan leköltöztette a száradó ruhákat és törölközőket a négy emelettel lejjebbi fregolira, valamint a ház mellett található tetőteraszra, amiről senki nem tudja, melyik épülethez tartozik. De a hősies visszaszerzés közben legalább épült a szókincsem a fregolival, a ruhacsipesszel és még jópár káromkodással a sorstársak részéről.

Nyugtalanítóbb, hogy a lakáskeresésben nem állok túl fényesen, ami árban feküdne, annyira külvárosi, hogy az árkülönbséget ugyanúgy el kéne verni a közlekedésre. Plusz eleve elég behatárolt a kínálat, és mivel mindenhova csinos, fiatal lányokat keresnek, nem indulok túl sok jó ponttal.

Amúgy sosem hittem volna, hogy egy katalán nővel az első közös témánk

Sheldon Cooper

lesz. És lőn. Bazinga.

..., az utcán alacsonyan szállnak az esernyőárus négerek. De amúgy is az iskola első napján mindig esik, szóval ez törvényszerű. Persze a monszun idézőjeles, de azért egész nap kiadósan-utcaelhomályosítósan ömlött, a pálmafás látképpel meg együtt járnak az efféle asszociációk.

Szóval voltam a suliban, ahol kétszer is jó terembe, de rossz órára ültem be. Hamar rá kellett döbbennem, hogy nem mindenki más hülye, hanem az előző félévi tárgyra iratkoztam fel, de nem annyira hamar, hogy még ne azt írtam volna rá az előzőleg aláíratni beadott papírra, és mivel a dolog tőből borítja a tanulmányi tervemet, lesz miatta rohangálnivaló még elég. Az ügyintézés elég nehézkes, mivel a metálarc az erasmus-irodában láthatóan kezdő, meg az sem könnyít a helyzeten, hogy az összes papír megszerzése körkörösen egymástól függ. A sorban mellém csapódó, a jelek szerint nem épp lokálpatrióta baszk csaj, Andrea szerint ne is várjak többet, mert ezek itt alapból alkalmatlan sügérek, és egyébként is Spanyolországban vagyunk. Höhö. Ismerős hozzáállás.

Amúgy olyan, hogy erasmus-koordináció, olyan itt nincs (according to Metál José), majd felismerem a többieket az órán.

Tudni kell, hogy itt egy kurzusból kétszer másfél órát tartanak egy héten, tehát hétfő-szerdán és kedd-csütörtökön is fel kell kelni egyazon célból. Péntek már hétvége. Viszont rugalmasak, mert általában mindenből van délelőttre-délutánra is hirdetve csoport. Igaz, hogy a délutánin (amire én is ma beültem) az átlagéletkor felülről súrolja az ötvenet, gyanítom azért, mert ide csomóan járnak posztgraduálisan is, simán csak jobb emberré válni a polgárháború utáni spanyol költészet segítségével.

A termek elég lelakottak, kb. mint odahaza, a technikai rész viszont pöpec: minden teremben beépített számítógép, amiről a prof a beépített projektorral a beépített vászonra vetíti az ún. campus virtualt, ahova mindenféle anyagokat tölt fel. Kb. mintha itthon egy segédanyagokkal megpakolt etr-ről nézhetné órán mindenki a szöveget. Szerintem itthon is működne. Az viszont megnyugtató, hogy a bölcsészprofok technikai analfabetizmusa nyugaton is szériatartozék.

Ja, és tegnap mozgólépcsőztem az utcán, mert itt ilyet is lehet.

Gondoltam szánok pár sort arra, hol lakom, meg kikkel, hogy mindenki képben legyen. Jelenleg egy Félix nevű kubai pofa lakásában vagyok pár hétig bevándorló státuszban, amit úgy kell értelmezni, hogy megkaptam a 3x3-as vendégszobát addig, amíg nem sikerül egyéb lakóhelyet lelni. Az asztúriai herceghez címzett sugárút tehát az itteni kalandok első állomása, ami bár központi fontosságúnak tűnhet a város életében, abszolút nem az, mivel itt minden valamire való utat egyből sugárútnak neveznek el. Ennek ellenére a szomszéd utcai újságárusnő idefele jövet tőlem hallott róla először.

A lakás a szobámon kívül szép tágas, van itt autentik belső udvar a klasszikus spanyol szárítóköteles tájképpel, balkonok, színes falak, mediterrán kőpadló. Az én szobámnak mellesleg nincs rendes ablaka, csak egy kis szellőző, ami pont arra jó, hogy a lépcsőházból behallatszó zajok alapján abszolút naprakész lehessek a ház társasági életéből. Fűtés nincs, mert minek. Mindenesetre a radiátorok hiánya mindenképp szembetűnő, de legalább nincs mibe belerúgni.

Félix egy jófej srác, jól kijövünk, szerencsére sok mindenben tud segíteni meg eligazítani. Ha annak idején nem találkozunk véletlenül egy konferencián, most nagy szarban lennék. Habár főzés közben néha érdekes hangokat ad ki és  operákat énekel, alapjáraton  nagyon segítőkész. Lakik itt még két albérlő, Virginia, aki spanyolt tanít, valamint a biológus Samantha, de velük az életemnek nincs sok közös metszéspontja, mivel az alapból sem túl sok itthon töltött idejük nagy részében a szobájukban vannak, sőt egyikük Félixszel sem áll szóba, mióta összebalhéztak valamin. Samantha viszont rá van gerjedve a néptáncra, szóval jelen akar lenni, amikor majd valami akciót bemutatok ilyen téren.

A környék nagyon pofás, voltam a piacon egy kis halszagot inhalálni, meg elmentem a helyi kisboltba, ahol bevásárlókocsik helyett az otthonról is ismerős banyatankok műanyag megfelelőivel lehet fel-le karikázni a sorok között. Zseniális. A déli gyümölcsök értelemszerűen bűn olcsóak, az eper pedig indokolatlanul orbitális méreteket ölt errefelé. Viszont a csapvíz rövid úton hányáshoz vezet, szóval mindenki 5/8 literes kiszerelésekben veszi az ivóvizet 10 eurócentes egységáron.  

Van viszont egy bolt, ahova maguk a termelők viszik a cuccot, és így mindenhez olcsóbban lehet hozzájutni a sajttól a joghurton át a disznólábig. Igaz, mindezt minimalista dizájnban nyomják (a bolt gyakorlatilag két sornyi fehér műanyag ládából áll, amiből mindenki kiválasztja a szimpatikus árut), de ez senkit nem zavar. Főleg nem engem.

Félix valamelyik este levitt pofavizitre a ház portásnőihez, két aranyos andalúz öregasszonyhoz, akik a pincében laknak, és onnan figyelik a ki-bejárást (ebben csak én érzek ellentmondást?). Egyikük Milagros, a spanyol néni prototípusa, másik pedig az ő nem különben öreg anyja, a jelenleg dédmamai fokozatban leledző Carmencita. Mivel faluról jöttek, nem a rideg katalán vérmérsékletet képviselik, és kapva kaptak az alkalmon, hogy egy magyar legényt puszilgathatnak szanaszéjjel.

Milagros a ház Magdi anyusa, és mivel jóformán csak Félix áll szóba velük, nagyon kedves az egész háztartással. Például máris nekiállt szétkürtölni, hogy itt vagyok, hátha valakinek van valami jó lakástippje. Tegnap meg felhozott egy fazék caldót, ami jelen esetben az itthoni rizsleves alteregója.

Carmencita már csak a jópofa öreg nénis grimaszai miatt is a saját dédimre emlékeztet, plusz megígérte, hogy ha egyszer van időm, és lejövök, elmeséli a polgárháborús történeteit, és ez még érdekes is lehet. Mellesleg a 80 fölötti andalúz nénis dialektusban beszél, amit néha nehezemre esik dekódolni, viszont ez úgy néz ki, kölcsönös, mert ő a beszélgetés végéig azt hitte, hogy almériai vagyok, nem pedig hungríai.

Amúgy nem csak ő nézett spanyolnak, ezidáig már hárman akartak tőlem útbaigazítást kérni, ezek szerint egyre bizalomgerjesztőbb a fejem. Kíváncsi vagyok, mit szóltak volna tavaly nyáron.

 Ezeket a képeket még pénteken lőttem, remélem átjön a hangulat.

Fontos megjegyezni, hogy a képeken szereplő fekete kula az objektíven terpeszkedik, és ádáz csaták árán sem sikerült tőle megszabadulni, szóval valószínűleg állandó szereplő lesz. Lehet vele barátkozni.

Még valami: azt nem sikerült beállítanom, hogy a képaláírások is látszódjanak, de ha valaki kedvet érez hozzájuk/tudni akarja, mi van a képen, az kattanjon az albumra, és ott megláthassa.

Többek között Barcelona eddig még nem kelti mediterrán város benyomását. Legalábbis nekem ez alá tartozna a halszag, tengervízszag, bizonyos mértékű (de egészséges) bepállottság, valamint a szieszta-fiesztahangulat. Egyelőre egy sincs, bár lehet, hogy én vagyok túl véglény, hogy holmi szagok alapján azonosítok be dolgokat.

Az érkezéssel nem untatok senkit, legyen elég annyi, hogy az első spanyol mondatot egy nő intézte felém ("Uram, kétszer kell bedugni!"), valamint sikerült egyből eltévedni, de szeretek esőben fel-alá kolbászolni idegen helyeken. Természetesen az, hogy a metrómegállótól a szállás csak két retkes utcára van, csak azután derült ki, hogy az egész kerületet körbejártam. Az viszont pozitív, hogy a T-10 nevű bérlet intézménye tíz utazást biztosít bármilyen helyi bkv-eszközön (figyelem, a betűszó stimmel!), ha egy órán belül átszállok. A tíz alkalom pedig bármikor felhasználható a világ végezetéig. Ennek köszönhetően, na meg annak, hogy minden gyalogosan megközelíthető, még maradt 9 lehetőségem testközelből tömegközlekedni. Pedig nem vagyok skót. Pláne, hogy kiderült, az olyat itt egyszerűen csak katalánnak nevezik.

Az utcakép bennem egyből Budapest-benyomást keltett (tudva, hogy ez az azonosítás Prágánál is bejött, lehet, hogy ez csak ilyen nagyváros-tünetegyüttes), csak az itteni Nagykörút egyenes, a Dunát a tenger helyettesíti, a Gellérthegyet a Montjüic-domb, a Hősök tere helyett az oszlop tetején Kolumbusz mutat be az Újvilágnak, a Váci utcát meg La Ramblának hívják, ahol - ha hinni lehet a pletykáknak - a legtöbb magyar élőszobor dolgozik (van robotzsaru, csorgó gennyű predátor, nagyon igényesek). Na jó, azért akadnak különbségek is, például a varjak helyett tényleg papagájok ugrándoznak a fákon. Igaz, hogy ugyanúgy kárognak a természetbúváros megfigyeléseim szerint. Meg az utcán nő a narancs.

Tegnap még esett, ma meg már melegem volt tavaszi kabátban. Kb. áprilisi az idő, fúj az eső, süt a szél. A tengerpartra is kimentem baywatcholni egy kicsit, meg hangolódni temperamentumban. Itt meg Balaton-nosztalgiám támadt, az itteni Maisbitte-nőstények megfelelői malajziai alacsony növésű nők, akik fel-alá mászkálnak, és jó pénzért megmasszírozzák a homokban tespedő jónépet. Én igényesen-szentimentálisan elhajtottam, de kitartóak, és aki épp nem figyel, annak elkapják a lábát, és nyilván ilyenkor annyira profin megtalálják az akupunkturális g-pontod, hogy akkor már rég mindegy.

A városban mindenki motorral közlekedik. Pedig olvastam erről, de így is meglepő, hogy tényleg mindenki. Vénasszonyok is (a piros lámpának harciasan visszapofázós stílusban nyomják). Minden ház előtt spontán alsóőrsi csoppertalálkozóból lehetne tartani minimum hármat. A zebrákon felirat (nem létező katalántudásomat fitogtatva): Barcelonában három halálos balesetből egy itt történik. Megható. Ennek ellenére szerintem még én is több piros lámpán mentem át, mint zöldön, szóval rendszer nem nagyon van ebben.

Megtörtént az első tanulmányi tapasztalat is: bementem az egyetemre közölni jöttöm hírét. Szerencsémre az én karom nem az egyetemnek azon a rendkívül külvárosi kampuszán található, ahol a  karok maradék 95 %-a, hanem a kiváltságos belvárosi részen, egy épületben osztozva a matekosokkal. Kicsit humán-reál összenövési nosztalgiám támadt, de ez nem segített a tájékozódásban, mert az épület tökéletesen szimmetrikus, és mivel minden katalánul van kiírva, nyilván először fantasztikus érzékkel rávetettem magam a matekos részlegre. Kicsit kolostor-hangulat van, sőt Bölcs Alfonz szobor is, meg aranyhalak a kertben, de nálunk otthon meg ökörsütés szokott lenni, szóval egy-egy. Hosszas keresés után aztán megleltem az erasmus-ablakot, ahol kiderült, hogy pénteken nem nagyon van ügyfélfogadás, legalábbis a többi napnál kiírt nyitvatartással szemben itt csak a tancat felirat volt olvasható. Saját szabadfordításomban kábé anyád jön be pénteken dolgozni. Mindegy, hétfőn újra rájuk repülök.

Nos, egyelőre ennyi, majd lesznek képek is, szaftos részletek, de most adás vége.

Nos hát most mindenki megtudhatja, milyen az, ha engem összeeresztenek a várossal, amiről én csak '92-ben hallottam először, és akkor is haragudtam rá, mert az olimpiai megnyitóközvetítés volt felvéve a Kisvakond a városban c. alapopusz elé a videón, és  a bátyámmal belevénültünk, mire áttekertük a kívánatos részig. A Caballé-Mercury-féle Barcelooona-refrén viszont még azóta is élénken zúg a fejemben, amikor meglátom leírva valahol a szót. Na de ideje ezeket új élményekkel kiegészíteni.

Engedtessen meg egy kis kirohanás a blog címével kapcsolatban: nyilván ha Tibinek hívnának, a Tibidabo meg a Jóbarátok kapcsán egy csomó vicces lehetőséggel élni lehetne, dehát nem. Az kézenfekvősége miatt alapból elvetett "marcelona" tippért pedig köszönet minden lelkes ötletgazdáknak, a nickemben ennek emléke őrződik.

Mindenek előtt közölni kell, hogy sosem voltam ennyire nyugaton illetve délen,  sem Spanyolországban, tehát előre is bocsi, ha rácsodálkozok bizonyos alapvetésekre. Másrészt leendő törzsolvasóim nagyméretű szubkulturális megosztottsága miatt elnézést a spanyolosoktól az evidenciák megmagyarázásáért, a családtól az esetleges trágárságokért és minden egyéb bennfentességért bármi téren.

Valamint szeretném megragadni az alkalmat, hogy minden érintettnek megköszönjem az utóbbi napokban tanúsított heves Marci-támogatást, jó volt ennyire feltankolva eljönni. Mindenesetre fura is egyben a hóból/lóhátról/táncpróbáról/kocsmából/Kőbányáról itt teremni ilyen hirtelen a tengerparton meg a pálmafák alatt.

Igyekszem rendszeresen írni, ha mégsem, az csak azért lesz, hogy ne keltsem annak a látszatát, hogy nincs jobb dolgom itt. Na csüssz.