Jelentem, a tavaszt kihagytuk, itt már nyár van, és én természetesen nem az ablaktalan szobában várom, hogy a szakdoga a magáévá tegyen, hanem szerteszéjjel sétafikálom a belem. Április elsején végre úgy éreztem, felkészültem a Sagrada Família befogadására is, szóval itt van eleven valójában. Sokan sokféleképpen meséltek már róla (ld. Carles - "Ki nem állhatom!"), de azért szemtől szembe kerülni vele mégiscsak elég maradandó élmény volt. Szinte hihetetlen, hogy mit keres pont itt, a négy-ötemeletes házak között egy ilyen bengaállat templom, ráadásul ilyen kivitelben. Valami tisztelettel vegyes félelem van ilyenkor az emberben. És nem mer neki hátat fordítani. A belső részeket most nem kebeleztem be, egyrészt mert állítólag nem éri meg érte kipengetni a tíz eurót, másrészt ha mégis egyszer kedvem lesz hozzá, legyen miért visszajönni megint.
Ezen kívül nem tudom elhinni, hogy az itt lakók hozzá tudtak szokni, hogy ez itt áll a szomszédban, de persze nyilván én is hasonlóképpen viszonyulnék az otthoni gázgyárhoz, még ha a világörökség része is lenne. Ahogy hallom, az itteniek már unják, és való igaz, az ipari mennyiségű retkes turista (köztük én is) nem könnyíti meg a szeretetteljes viszony ápolását ezzel a gyakorlatilag 128 éve építési területként funkcionáló izével.
A képek közt meg még vannak katalán pofák, vasalóház és Tibidabo is, ha valakinek ez nem lenne elég.