Gondoltam szánok pár sort arra, hol lakom, meg kikkel, hogy mindenki képben legyen. Jelenleg egy Félix nevű kubai pofa lakásában vagyok pár hétig bevándorló státuszban, amit úgy kell értelmezni, hogy megkaptam a 3x3-as vendégszobát addig, amíg nem sikerül egyéb lakóhelyet lelni. Az asztúriai herceghez címzett sugárút tehát az itteni kalandok első állomása, ami bár központi fontosságúnak tűnhet a város életében, abszolút nem az, mivel itt minden valamire való utat egyből sugárútnak neveznek el. Ennek ellenére a szomszéd utcai újságárusnő idefele jövet tőlem hallott róla először.
A lakás a szobámon kívül szép tágas, van itt autentik belső udvar a klasszikus spanyol szárítóköteles tájképpel, balkonok, színes falak, mediterrán kőpadló. Az én szobámnak mellesleg nincs rendes ablaka, csak egy kis szellőző, ami pont arra jó, hogy a lépcsőházból behallatszó zajok alapján abszolút naprakész lehessek a ház társasági életéből. Fűtés nincs, mert minek. Mindenesetre a radiátorok hiánya mindenképp szembetűnő, de legalább nincs mibe belerúgni.
Félix egy jófej srác, jól kijövünk, szerencsére sok mindenben tud segíteni meg eligazítani. Ha annak idején nem találkozunk véletlenül egy konferencián, most nagy szarban lennék. Habár főzés közben néha érdekes hangokat ad ki és operákat énekel, alapjáraton nagyon segítőkész. Lakik itt még két albérlő, Virginia, aki spanyolt tanít, valamint a biológus Samantha, de velük az életemnek nincs sok közös metszéspontja, mivel az alapból sem túl sok itthon töltött idejük nagy részében a szobájukban vannak, sőt egyikük Félixszel sem áll szóba, mióta összebalhéztak valamin. Samantha viszont rá van gerjedve a néptáncra, szóval jelen akar lenni, amikor majd valami akciót bemutatok ilyen téren.
A környék nagyon pofás, voltam a piacon egy kis halszagot inhalálni, meg elmentem a helyi kisboltba, ahol bevásárlókocsik helyett az otthonról is ismerős banyatankok műanyag megfelelőivel lehet fel-le karikázni a sorok között. Zseniális. A déli gyümölcsök értelemszerűen bűn olcsóak, az eper pedig indokolatlanul orbitális méreteket ölt errefelé. Viszont a csapvíz rövid úton hányáshoz vezet, szóval mindenki 5/8 literes kiszerelésekben veszi az ivóvizet 10 eurócentes egységáron.
Van viszont egy bolt, ahova maguk a termelők viszik a cuccot, és így mindenhez olcsóbban lehet hozzájutni a sajttól a joghurton át a disznólábig. Igaz, mindezt minimalista dizájnban nyomják (a bolt gyakorlatilag két sornyi fehér műanyag ládából áll, amiből mindenki kiválasztja a szimpatikus árut), de ez senkit nem zavar. Főleg nem engem.
Félix valamelyik este levitt pofavizitre a ház portásnőihez, két aranyos andalúz öregasszonyhoz, akik a pincében laknak, és onnan figyelik a ki-bejárást (ebben csak én érzek ellentmondást?). Egyikük Milagros, a spanyol néni prototípusa, másik pedig az ő nem különben öreg anyja, a jelenleg dédmamai fokozatban leledző Carmencita. Mivel faluról jöttek, nem a rideg katalán vérmérsékletet képviselik, és kapva kaptak az alkalmon, hogy egy magyar legényt puszilgathatnak szanaszéjjel.
Milagros a ház Magdi anyusa, és mivel jóformán csak Félix áll szóba velük, nagyon kedves az egész háztartással. Például máris nekiállt szétkürtölni, hogy itt vagyok, hátha valakinek van valami jó lakástippje. Tegnap meg felhozott egy fazék caldót, ami jelen esetben az itthoni rizsleves alteregója.
Carmencita már csak a jópofa öreg nénis grimaszai miatt is a saját dédimre emlékeztet, plusz megígérte, hogy ha egyszer van időm, és lejövök, elmeséli a polgárháborús történeteit, és ez még érdekes is lehet. Mellesleg a 80 fölötti andalúz nénis dialektusban beszél, amit néha nehezemre esik dekódolni, viszont ez úgy néz ki, kölcsönös, mert ő a beszélgetés végéig azt hitte, hogy almériai vagyok, nem pedig hungríai.
Amúgy nem csak ő nézett spanyolnak, ezidáig már hárman akartak tőlem útbaigazítást kérni, ezek szerint egyre bizalomgerjesztőbb a fejem. Kíváncsi vagyok, mit szóltak volna tavaly nyáron.
